Sziasztok!
Ezennel megnyitom az első blogom kapuit. Az ötlet nem teljesen az enyém. Mindenkit sok szeretettel várok. Véleményeteket szívesen várom.
Mónika
A nevem Katerina Parks, 19 éves vagyok. Az élet csodás, legalábbis pár hónapja ezt gondoltam. Londonban lakok, amióta megszülettem. Édesapámat tavasszal veszítettem el. Nyár eleje van. Most végeztem a művészeti iskolában, már csak valami munkát kell találnom. Nagyon sokat vagyok egyedül. Anyunak mostanában sokat kell dolgozni, ezért én egyedül töltöm a szabadidőmet. Hát barátokkal nem igazán vagyok gazdag, legjobb barátnőm és fivére úgy nagyjából másfél éve költöztek el Amerikába. Velük az óta is tartom a kapcsolatot interneten keresztül, de az nem ugyanolyan, mintha itt lennének. Legjobban a rajzolás tud lekötni, olyankor azt érzem, mintha ki lenne kapcsolva az agyam, nincs világ, nincsenek problémák. Lehet nem a legjobb megoldás, ha a művészetbe fojtom a problémáimat, lényegében nem megoldom őket, hanem elmenekülök előlük. Úgy érzem, egyszer a sors még megver engem ezért. Bár már szinte nincs veszteni valóm. Bevásárolni indulok, mivel már megint nincs itthon kaja, nem tudom miért, de mostanában eléggé sokat eszem. Lehet, ezért nem férek már bele a kedvenc ruhámba. Autóval megyek, egyszerűen imádom, hogy megvan a jogosítványom, már csak egy saját autó kellene, de én, mint jó kislány beérem anyu autójával. Hétköznap délelőtt révén igen nagy forgalom van az úton. Nagy nehezen eljutok a bevásárló központba és nem sokára a kosaram már teli is van. Eléggé gyorsan végzek vele, gyors bepakolok az autóba és irány haza. Otthon kipakolok és neki is állok enni. Délutáni pihenésre készülök, már szinte fél álomban vagyok, mikor megszólal a csengő. A lépcsőről, ahogy megyek, lefele szidom azt a valakit, aki csöngetett. Még el is kiabálom magam, hogy elég egyszer megnyomni, nem kell ötmilliószor. Mogorván tárom ki az ajtót, de a látvány megdöbbent, a rendőrség áll előttem. Próbálok kedvesen mosolyogni rájuk, de nem hiszem, hogy sikerült.
- Maga, Ms. Parks kisasszony? – Kérdezi.
- I…igen. Miben segíthetek? – Most már érdekel, mi az Istent akarhatnak tőlem.
- Fontos hírünk van a számára. Ma történt egy baleset és a maga édesanyja meghalt. – Mi? Az lehetetlen. Biztos csak viccelnek, ilyen nincs. Ez… ez csak egy vicc. Mondja, hogy az? – Szinte már könyörgöm. Érzem, ahogyan a sós könnyek csorognak le az arcomról.
- Sajnálom, de nem. Ideiglenesen nagynénjéhez kell költöznie Írországba Őt már értesítettük. Holnap kora délután indul a gépe. Mindent elrendezett. Viszontlátásra. – Ennyi komolyan. Egy kamaszlányt itt hagyni egyedül, ilyen állapotban. Én nem akarok elköltözni. Fájdalom, üresség tátong bennem, legutoljára apám elvesztésénél éreztem ilyet. Órák telnek el, az egész házat a sírásom hangja tölti meg. Én ezt hogyan fogom túlélni, egyedül. Írországba sem akarok menni, anyut akarom látni, élve. A nappaliban ülve, már azt veszem észre, hogy kezd pirkadni. Délelőtt indul a gépem, felmegyek a szobámba, elő kapok egy bőröndöt és teli pakolom a cuccaimmal. Anyutól kapott cuccaimat is elrakom, nem tudom, hogy fogom túlélni ezt az egészet. Délelőtt sírva hagyom el a házat, sőt még a repülőtérig, tartó utat is végig pityergem. Talán a repülőn nyugszom meg egy kicsit, de ott is anyun kattog az agyam. Az ablak mellett ülök. Gyorsan megérkezek, túl gyorsan, nem vagyok felkészülve. Itt ebben az országban kezdődik talán valami új, de nem biztos. Nehéz lesz új életet kezdeni.
